• Megközelítés: Abosfalvától 3,5 km-re vissza Dicsőszentmárton fele.

Kicsit meglepődünk, mikor túravezetőnk egy sör/borkertnek kinéző, dombon levő udvarba felhajt. Pihenőnek vélnénk a dolgot, ha feljebb érve nem rajzolodna ki előttünk elegánsan-büszkén egy patyolatfehérbe öltöztetett kúria, körülötte hasonlóan ápolt, hatalmas, fehér melléképületekkel.
A vámosgálfalvi Dániel kastély tehát azon „szerencsések” közé tartozik, melyeknek rendeltetése van és melyeket ennek megfelelően karbantartanak (gondolom magamban, és gyorsan félreképzelem az udvar közepéről az oda nem illő, bizonyos sörmárkát reklámozó napernyőket).

A kastély XIX. századi tulajdonosa, Dániel Mihály a feltételezések szerint az örmény származású szamosújvárnémeti Dániel család leszármazottja volt. Mivel nincs semmilyen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a Dánielek valamelyik vámosgálfalvi birtokos család tagjával házasságot kötöttek volna, valószínűleg vásárlás útján szerezték a tekintélyes birtokot. Dániel Mihály fia volt a kastély második tulajdonosa, tőle államosították el 1949-ben. A szokásos hercehurca után a Dánielek örököse visszakapta, majd egy szász testvérpárnak adta el, akik a főépületbe vendégházat, a melléképületekbe pedig vendéglőt és borpincét hoztak létre.

A vendégházba egy kicsit be is pillanthatunk: a szobákban régi és újonnan „koppintott” bútorok tömkelegével szembesülünk, a krepp-anyagú ágyneműről viszont modern napocskás minták vigyorognak szembe. A szobák egy része kiadó, de néhányat fenntartanak a „patronoknak”, ha idelátogatnának. A kastély mögött úszómedencécske, napozóágyak. Minden rendezett, mégis kicsit az az érzésem, a hely idegenek kezében nem tudja magát annak mutatni, ami valaha lehetett. Eszembe villannak az összeomlás szélén álló udvarházak, amiket eddig láttunk, s kicsit magamba szállok: amig ápolt,  rendezett és esetleg az unokáim is láthatják, minden rendben.